Szakál Bianka: A KIVÁLASZTOTTÖK

A kiválasztottak egyike voltam. Kiválasztott, és közöttük is a legmegtiszteltetőbb helyet kaptam. A bál reggelén faragtak ki minket, hogy még frissek legyünk, és mindenféle fűszerrel hintettek be, hogy ha meggyújtanak, illatozzunk. Baljóslatú mosolyt viseltem, összevont szemöldökkel, kivillanó fogakkal.
Miután elkészültünk, szekerekre pakoltak minket, és a tökföldről a Nagy Csarnokba szállítottak. Ott aztán kivételes gonddal lettünk elhelyezve: mi voltunk a kizárólagos fényforrások azon az éjszakán. Végigsorakoztunk a falak mentén, a lépcsőkön, a páholyok korlátjain, a pihenőknek felállított asztalokon. Abban a kiváltságban részesültem, hogy a főpáholy kőkorlátján, pontosan középen kaptam helyet, ahonnan az egész Csarnokot tökéletesen beláttam.
Hatalmas volt a sürgés-forgás, a nagy igyekezetben kisebb balesetek is előfordultak: egy vérfarkas megkarcolta az egyik tököt, akit el kellett távolítani, és ezért bizonyára sírógörcsbe rándult volna az arca, ha nem valami bárgyú képet véstek volna végérvényesen bele. Egy szellemekből álló girlandról elillant az egyik szellem, mert a felfűzött szomszédja állítólag az előző életében meggyilkolta. Egy nőstény fekete özvegy elcsábított egy szerencsétlen hímet, aki nem távozott többé a Csarnokból. Láttam a kaotikus előkészületeket, hallottam a hangokat, éreztem az érzéseket – részese voltam az egésznek, végre éltem.
Aztán eljött az este. Égő gyertyák világítottak át rajtunk, remegve álmos fénybe vonva a díszes Nagy Csarnokot. A mennyezetről pókhálók és azokat szövögető pókok lógtak, az oszlopokon kígyók és girlandok tekeregtek, az ajtónál csontváz katonák fogadták a vendégeket. Tőlem balra, a fal mentén félkör alakú színpadon álltak a hangszerek, zenészeikre várva. Ők hamarosan meg is érkeztek: két vérfarkas lépett a hegedűkhöz; egy goblin székre állt a cselló mögött; egy csontváz kilazította a sípcsontját, hogy majd a bordáin játsszon; egy boszorkány a fuvolát vette kézbe; egy vámpír pedig a zongorához ült. Próbát tartottak, összehangolták a hangszereket, játékosan versenyeztek egymással.
Elérkezett az idő. Az ajtók kitárultak, és egy raj denevér után belépett a gróf és a grófnő, pompás öltözékeket viselve. A grófnő haja teljes egészében fel volt tornyozva, egyedül két, gondosan eligazgatott aranyló fürt tekeredett a nyaka két oldalán. Említett testrészét továbbá csipkés szalag ékesítette, egy könnycsepp alakú rubin függővel, amely magába szívta lángjaink fényét. Az arany különböző árnyalataiban csillogó ruhát viselt, terebélyes szoknyával, és annál szűkebb ujjatlan felső résszel. A gróf, hölgye ragyogásával ellentétben a fényt inkább elnyelni látszott magas gallérú, bokáig érő, sötét frakkjában, rendezetlen fekete tincseivel és mélykék szemeivel. Micsoda fenséges kontrasztot alkotnak! gondoltam. Elindultak a Csarnokon át, nyomukban pedig sorban érkeztek a vendégek.
A főpáholyból aztán az ajtók zárása után köszöntötték a társaságot, és hivatalosan is megnyitották a bált. Ez különösen izgalmas pár perc volt a számomra, hisz egészen közel volt hozzám a nemes pár, sőt, a grófnő még meg is érintett párszor. Aztán a zenekar játszani kezdett, s megkezdődött a tánc.
Ha valamiért, hát ezért a látványért érdemes volt e világon létezni. A legkülönfélébb párok forogtak a parketten – vérfarkasok és csontvázak, vámpírok és boszorkányok, goblinok és szellemek, élőholtak és démonok, de itt-ott bűbáj alatt álló egyszerű mondénok is feltűntek. A ruhák – már akin lehetett látni ilyesmit – ugyanilyen tarkabarkák voltak: abroncsok és uszályok susogtak köpenyek és frakk farkak között; fűzők fojtogattak, míg lenge ingek engedtek láttatni egyeseket, s másokat; harisnyás férfiak és nadrágos nők; csupa szőr és csont meg bőr lények kavalkádja gyönyörködtette a szemet. Némelyek úgy voltak jelen, hogy nem is voltak igazán. Egész idő alatt az élménytől borzongtam. Alig mertem elhinni, hogy tényleg tanúja, része lehetek mindennek.
Mindenki a saját táncát járta. Voltak, akik szinte gumiszerűen hajlongtak, mintha nem lettek volna csontjaik, akiknek pedig csak csontjaik voltak, gyakran annyira rázták őket, hogy darabokra estek. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy újra összeillesszék darabjaikat, és ismét a széthullásig élvezzék a zenét. Akiknek csontjaik sem voltak, néha más táncosok testét vették kölcsön, vagy éppen a fejük felett suhogtak és huhogtak. A zenészek néha közismert klasszikusokat szólaltattak meg, ekkor különös közös táncot járt a társaság, együtt mozogva a ritmusra. Mindeközben nevetés, morgás, csattogás, és ruhák lebbenésének zaja vegyült a hangszerek muzsikájába.
A legemlékezetesebb mégis az volt, amikor a gróf és a grófnő kezdett megmagyarázhatatlan táncába. A vendégek szétváltak, üresen hagyva nekik a Csarnok közepét. Ha lett volna nyakam, biztosan előrenyújtottam volna. Izgatott csend ereszkedett a teremre, aztán megszólalt a hegedű. A pár lassan egymás felé fordult. Belépett a zongora, ők pedig hirtelen a másik karjaiban voltak. Lassan forogtak, ide-oda billegve. A csontváz ütemet kezdett dobolni, mire elrebbentek egymástól, és mintha rángatózni kezdtek volna. A lassú kezdést egy feszültebb, dühösebb rész követte, egyszerre robbant be az összes hangszer, a gróf és a grófnő pedig szinte állatok módjára ugráltak és kiáltoztak, csapkodtak és őrjöngtek. Valami megmozdult bennem, és fényesebben kezdtem égni. Láttam, hogy néhány másik töklámpással is ugyanez történik, de nem tudtam sokáig másra nézni, a táncolókat kellett figyelnem. A zene ismét változott: most bánatosan szólt, nyekergett a hegedű, sírt a zongora, a pár pedig egyre csak hajlongott, mintha megszállták volna őket. Közben egyre hevesebben jajongtak, és ismét hevesebben kezdtem, kezdtünk égni. Ha lett volna szemem, biztosan kigúvasztom. A szekvencia végén térdre rogytak, és egymásba kapaszkodtak. Utoljára módosult a zene – lágy hangok lebegték be a Nagy Csarnokot. A gróf és a grófnő lassan felálltak, egymásra támaszkodva. Megérintették partnerük arcát. Fokozódott a dal intenzitása. Mindketten a másik körül forogtak, míg szinte már beleszédült a közönség, majd kétségbeesetten összeölelkeztek, erősen tartva egymást, mintha attól félnének, ha egy kicsit is lazul a szorításuk, a másik csak úgy köddé válhat. A zenészek annyira átszellemültek, hogy ha akarta is volna, nem létezhetett olyan erő, ami megállítja őket. A zene a tetőpontjára hágott, és úgy éreztem, mintha egy részem velük táncolna. Láttam, hogy az egész társaság így van ezzel, és most már annyira lázasan égtünk mindnyájan, hogy izzani kezdett a levegő. Végül vakító ragyogássá fejlődött fényünk, de az utolsó pillanatban még láthattuk, ahogy a gróf és a grófnő megpörgeti, majd elengedi egymást, aztán olyan hirtelen halt el a zene, mintha egy kifeszített zsinór pattant volna el.
Kilobbant a lángunk, és a ránk ereszkedő sötétség néhány pillanatában érzékeltem, tapasztaltam mindent: a félelmet, a haragot, a bánatot, a vágyat, az elgyötörtséget, a kétségbeesést, a szerelmet, a borzongást, az őrületet, mindent, ami ennek a világnak, az életnek a része, és amit a táncukban bemutatott nekünk a pár. Abban a pillanatban tökéletesen jelen voltam, és mindennél jobban örültem, hogy engem is kiválasztottak.
Ismét kigyúlt a lángunk, biztosan egy boszorkánynak köszönhetően. Az újfent létrejött világosságban megint csend ereszkedett a Csarnokra. A táncosok és a zenészek izzadtan lihegtek. Aztán felhangzott egy bátortalan taps. Először mindenki a fejét kapkodta, majd csatlakoztak a kezdeményezőhöz, és végül határozott tapsviharrá nőtte ki magát az egész. Vidám és elismerő kiáltások is csatlakoztak a tenyércsapkodáshoz, a gróf és a grófnő pedig kedélyesen meghajoltak. Mosolyogva távoztak a tánctérről, hogy a többiek folytathassák a mulatságot.
A vendégek újult erővel vonultak a parkettre, és úgy tűnt, a végtelenségig bírnák szusszal. Ám Halloween éjszakáját még a boszorkányok sem tudják örökké nyújtani, így ahogy a Hold halványulni kezdett a hajnalodó égen, úgy illant el végül az élményekkel részegült társaság is. A gróf és a grófnő még maradtak kicsit, a távozó denevérek röpte alatt. Aztán ők is elmentek - úgy gondolom, bizton állíthatom -, elégedetten.
Később aztán leszedték a díszeket, elengedték az állatokat (és szellemeket), majd minket is visszavittek a farmra. Azt az éjszakát azonban nem felejtem el teljes rothadásom napjáig. Az élő és mesterséges dekorációk között, a pompázatos Nagy Csarnokban, a 127 kiválasztott töklámpás között voltam. 127 tök fényesítette a termet, de egyiküket sem érintette meg úgy a bál ragyogása, mint engem.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

A történetet 2017-ben írta Szakál Bianka Celldömölkön