Szakál Bianka: TÖKALAND

Csípős őszi reggel köszöntött a tökföldre. Az ég szürke felhőkkel volt tömve, a Nap fénye csak sápadtan jutott át rajtuk. Az enyhe szélben az átlagos ember könnyen összetéveszthette a tökök izgatott sugdolózását a levelek zörgésével. A beavatott fül azonban hallhatta: ők beszéltek egymás között, hangot adva reményeiknek.
- Örülnék, ha az én húsomból készülne idén ünnepi pite. Még ünnepinek sem kell lennie, igazán, csak próbáljanak olyan buzgón elfogyasztani a gyerekek, hogy az anya rácsapjon a kis kezükre, nehogy megégessék magukat – mondta az egyik.
- Én szeretnék egy akkora vigyort, hogy még a boszorkányok is visszakacagnak rám! – kiáltott egy másik.
- Figyeljétek meg, én leszek a legrémisztőbb arc az utcában. Még a fekete macskák is fújtatni fognak, ha meglátnak – bizonygatta egy közepes méretű tök, akire már így sem volt épp szívderítő ránézni.
Zsibongásuk érthető volt – már csak két nap volt hátra Halloweenig. Akit még nem vittek el, nagy eséllyel most választották ki. Mindnek szilárd elképzelése volt arról, milyen arcot, vagy fűszerezést szeretne. Mindnek, kivéve egy szép kerek példányt. Hiába kérdezgették minduntalan, ő csak ennyit felelt:
- Tökéletesen elégedett leszek bármivel, ha azzal örömet okozhatok másoknak. Ha csak egy kósza denevérnek is.
A többiek ezt nem tudták mire vélni, ha már lett volna arcuk, biztosan összevonják faragott szemöldökük. Így azonban csak nem szóltak hozzá többet.
Eljött a farm nyitásának ideje, és lassanként emberek szállingóztak a földre, elképzeléseik megvalósítására alkalmas tök után kutatva. Beszélgetés, nevetés és rémisztgetés hangjai töltötték meg a levegőt. Receptötletek, faragási tervek hangzottak el, és vizslató szemek tapadtak a narancsszínű alakokra. Gömbölyű, lapos, sima és cakkos, bütykös, kérges, absztrakt és érdes – mindez megtalálható volt ezen a farmon, és még a maradékból is lehetett válogatni. Egy kislány kiválasztotta a leghatalmasabbikat, aminek a cipeléséhez két ember kellett, és úgy döntött házikót varázsol belőle a kerti tündéreknek. Egy fiatal nő egy közepesen lapos és laposan közepes mellett határozott: levest készít belőle, amit aztán visszatölt majd a héjba. Egy meglehetősen csendes kisfiú határozatlanul pillantgatott körbe, szülei biztatásának hallatán is bizonytalanul.
- Engem, engem, engem válassz – krákogta a kevéssé szívderítő barátunk, aki az utca réme kívánt lenni. – Gyerünk már fiú, pont itt vagyok! – ha tehette volna, biztosan a karjába ugrik. A fiú viszont néhány pislantás után tovább indult. – Ne tököljetek már annyit, hadd legyek én is kiválasztott - úgy tűnt lassan a csüggedés vesz erőt rajta. Ám akkor megjelent egy alig piszkos kölyök, és vidáman felkapva konstatálta:
- A te förtelmes vigyorodtól fog rettegni az egész szomszédság! – mire a tök örömében kiugrott a bőréből. Illetve kiugrott volna, ha a tökök képesek lennének ilyesmire. Helyette csak a győztesek mámorával közölte a többiekkel a nyilvánvalót:
- Látjátok? Megmondtam, megmondtam! Tudtam, hogy kiválasztanak!
Közeledett az alkony, a világ lassan félhomályba burkolózott. A visszafogott kisfiú még mindig a tökföldön bolyongott.
- Mit szólnál ehhez? – kérdezte az anyja mosolyogva, egy olyan gömbölyű példányt felmutatva, ami leginkább egy kosárlabdára hajazott. A fiú azonban csak megrázta a fejét.
- És ehhez? – szólt most az apja, egy groteszk darabot tartva. Ez a szája elhúzását is kiérdemelte. A kisfiú lemondóan a talaj felé nézett… és akkor észrevette apja lába mellett a Szép Kerek Tököt. Arca egyből kivirult, ami szülei látható megkönnyebbülését váltotta ki.
Hazaérve a fiú az ebédlőasztalra helyezte szerzeményét, és bámulta egy darabig. Csak nézte és nézte, tenyerébe támasztott állal. Odakint besötétedett, s végül leoltotta a villanyt, és ágyba bújt. A tök eközben az asztalon csücsült, és próbálta kitalálni, vajon mi fog most következni. Megsütik? Kifaragják? Esetleg valami másféle ijesztő sors vár rá?
Nem félt. Nem is volt izgatott. Pusztán kíváncsi. Egyedül azt akarta, hogy valaki örömét lelje benne. Hogy hogyan, az már nem az ő döntése volt. Bár az igazat megvallva, nem bánta volna, ha mosolyoghat közben… az talán melegséggel töltené el azt, aki ránéz. Tulajdonképpen nem volt ez olyan nagy kérés, ugye?
Eljött a következő nap, október 30-a. A kisfiú az álmot dörgölve szeméből jött le a lépcsőn, majd az ebédlőasztalról a nappali ablakába helyezte át a kerek tököt. Itt töltötte aztán az egész napját, senki nem nyúlt hozzá. A szülők rá sem néztek. A kisfiú néha elindult felé, aztán pár lépéssel előtte megállt. A tök ilyenkor azt hitte, talán most, talán most fog megtörténni… de minden alkalommal csalódnia kellett. A kisfiú semmit sem kezdett vele. Ismét bealkonyodott, most azonban kevesebb felhő volt az égen, és a hasukat csupa tüzes színbe vonta a Nap. Az elhaló fény lágyan megsimogatta magányos barátunkat, s ő csak azt remélte, neki is lesz esélye így gyönyörködtetni. Ám bármennyire is szerette volna, ez nem ment egyedül, egy kis segítségre volt szüksége. A Nap eltűnt a dombok mögött, s a helyét átvette a majdnem egészen tele Hold. Körülötte csillagok vibráltak, és kedves tökünk majdnem biztos volt benne, hogy az egyikük rákacsintott. Úgy érezte, másnap szerencséje lesz.
Beköszöntött Halloween napja. A házban feltűntek a különféle dekorációk: pókhálók és pókok, szellemek, zörgő csontvázak, még valami zöld trutyi is, amiről a szép kerek tök nem tudta volna megmondani, micsoda. Bizakodással lobbant benne a remény minden alkalommal, amikor valaki közeledett hozzá. Aztán nem sokkal ebéd után, a kisfiú elvette az ablakból, és ismét az ebédlőasztalra helyezte. Most azonban újságpapír volt terítve alá. Kifaragnak hát gondolta.
Pár óra gondos munka után végül a legszelídebb, legmelegebb mosoly ült az arcán, amit csak tök viselni tudott. A fiú hasonlóan mosolygott rá. Munkája végeztével szülei meglesték, mit alkotott.
- Nem kellett volna valahogy kicsit rémisztőbbé tenni? Egy ráncolt szemöldök, vagy csintalan grimasz… végül is el kéne ijesztenie a rossz szellemeket – mondta az anyja.
- Ha ezek az általános elvárások, akkor azt hiszem, egy kedves mosoly sokkal inkább meghökkentő, mint egy goromba arc – válaszolta a fiú, mire szülei csak furcsán összenéztek.
Aztán visszahelyezte az ablakba. Ez hát a végzetem. Remélem, ha valaki rám néz, a kisfiú mosolyát láthatom viszont rajta. Ismét beesteledett azonban, és senki sem járt arra. Kerek barátunk kezdett ismét lehangolódni. Valami hiányzik töprengett. Nem érzem teljesnek magam. Egy ideig még próbálta kitalálni mi lehet az, azonban nem tudott rájönni a megoldásra.
Nem sokára azonban látta, hogy a fiú szüleivel égőket helyez el kívül az ablaka körül. Ez az! Fény! Ez nincs meg bennem. Bárcsak én is fényes lehetnék! Kívánsága hamarosan teljesült. A kisfiú kivitte az ablak elé, és gyertyát helyezett belé. Jelmezes gyerekek is érkeztek később, csokiért vagy csínyért kopogtatva, és egyikük sem mulasztott el egy pillantást és egy mosolyt vetni a kerek tökre.
A kedves tökre, egyedülállóan az egész szomszédságban, az égősorral körülvéve. Bárhogy világítottak is azonban az égők, nem tudták túlszárnyalni a mosolygó töklámpás fényét, aki sugárzó ragyogásával mintha olvadt boldogságba vonta volna a ház környékét.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

A történetet 2017-ben írta Szakál Bianka Celldömölkön