Az Alsóváros felé haladva a szokásosnál is több sárga taxi húz el mellettem – mindenki az épülő Világkereskedelmi Központ felé veszi az irányt. A környező utcákat már ellepték a tévéstábok autói. Az emberek boldog arccal lengetik az amerikai lobogót, és ölelgetik a fiatal, egyenruhás katonákat. Ma újra ránk talált a történelem. Bin Laden meghalt, New York ünnepel.

Egy kirakatnak szorít az emberáradat – érzem az üveg tiltakozó feszülését -, megkapaszkodni nincs miben. Jó, akkor sodorjon csak az éjszaka.

Az előttem álló villanyrendőr tetejéről két fiatal, egyenruhás kadét vezényli a tömeget, harsog a “JUESZÉJ, JUESZÉJ”. Az emberek lelkesen fotózzák és biztatják őket, s a házfalak hosszasan visszhangozzák az eufóriát. Perceken belül már öten ünnepelnek a villanyoszlopon, s az egyikük éppen most araszol ki a pózna úttest fölé messze benyúló részére. Ez már sok a rendőröknek, odafurakodnak, és mindenkit a földre parancsolnak. Az utolsó fiú alkudozni próbál, de nem izgul igazán, tudja, mellette a közhangulat. “ENGEDD EL, ENGEDD EL!”- kántálják az emberek, s a rendőrök kissé kényszeredetten nevetgélve, de futni hagyják a delikvenst. Jó döntés volt: a kiáltások most már őket is éltetik.

Összenevetünk a mellettem álló sráccal - mindkettőnk előtt világos, hogy ez a jelenet bármely másik napon bizony teljesen másképp végződött volna. Emile-nek hívják, kanadai turista, széles mosollyal, és vodka-tonikos lehelettel. Megkérdezi, hogy pontosan melyik is a Szabadság-Torony. Rámutatok a háttérben épülő, büszke felhőkarcolóra, amely, ha elkészül, az USA legmagasabb épülete lesz. Minden héten felkerül rá egy újabb emelet - már a negyvenedik szintnél tartanak. Az torony légies külseje megtévesztő – a szerkezete és magva szinte tömör vasbeton. Most ez tűnik bombabiztos megoldásnak.

Közben már egy másik fiatal kapaszkodik fel a villanyoszlopra, s engem továbbsodor a tömeg.

Egy telefonfülke tetejéről két diáklány kántálja teli torokból, hogy “OBAMA ELKAPTA OSAMÁT”. Kedvesek, nem lehet nem mosolyogni.

Kijutok a húsdarálóból, és a perifériáról szemlélem a társaságot, amely már másodszor zendít rá ugyanarra a hazafias dalra. Aztán megint felzúg a “JUESZÉJ”. Most tűnik fel, hogy az itt ünneplők 90 százaléka mennyire fiatal – többségük alig lehetett 10 éves az Ikertornyok pusztulásakor. Az ő generációjuk talán már nem is emlékezhet arra az időszakra, amikor még úgy éreztük, hogy New York a világ legbüszkébb és legsebezhetetlenebb fővárosa. Nekünk, negyveneseknek mindez már sosem lesz ugyanaz.

Két fiatal magnót tart az orrom alá: egy német rádiócsatorna számára közvetítenek az eseményekről. Megkérdezik, hogy miért jöttem el, és hogyan is érzek a hírekkel kapcsolatban. Igyekszem összeszedett és intelligens válaszokat adni, de annyira váratlanul ér a dolog, hogy csak néhány klisét tudok kipréselni magamból. Sajnálom, Németország…

“ELKAPTUK, ELKAPTUK!!”,kántálja a tömeg.

Hozzám lép egy meglehetősen részeg fickó. “Ártalmatlan” – állapítom meg húszéves New York-i rutinomra támaszkodva, és viszonzom a mosolyát. Egyébként is, ő legalább korombeli. A jelenetet nézve megcsóválja a fejét, és azt mondja, hogy “Ha az az ember tényleg fegyverrel a kezében, harcolva esett el, akkor abból nagyon sok bajunk származik majd a közeljövőben, és hogy tulajdonképpen nincs mit ünnepelnünk”.

Talán igaza van, de valahogy mégsem esik jól.

“Még ne”- válaszolom. Holnap, amikor mindent megtudunk a véres részletekről, kezdődhet majd a moralizálás, és a jövő találgatása. A mai este maradjon a naiv, fiatal önbizalomé, és az euforikus ünneplésé! Tíz év után megérdemelte ez a város.

Hajnali fél 4 van, ideje hazaindulnom. A fiatalok diadalittas népünnepélye tovább folytatódik a Világkereskedelmi Központ épülő, “szuper-biztonságos” tornyai előtt, de pár sarokkal arrébb már a megszokott New York-i éjszaka vár. A fejhallgatómban John Lennon egyik dala szól, és én eltűnődöm, hogy ő vajon hogyan vélekedne erről az egészről.

Nem jutok dűlőre.

Harangozó Miklós

New York, 2011 május 2.